1864 - Mystic Falls

- Köszönöm szépen a bókot, Mr.Salvatore. - tekintettem hátra rá mosolyogva, és megfogtam a ruhámat, kicsit feljebb emeltem, és lesétáltam a lépcsőkön, és a kertbe voltam már. Az égre emeltem a tekintetemet, és szélesen elmosolyodtam, majd kacagtam. A rózsákhoz mentem kecses mozdulatokkal, és megszagoltam. - Csodás illatuk van. - hunytam be a szememet, és visszafordultam.
A hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet, kihúztam a hátamat, amennyire csak bírtam, és visszamentem hozzá.
- Mr.Salvatore, mégis miket gondol? - tekintettem rá huncutul, egy ideig csak a szemét fürkészve, majd elszakítottam a tekintetemet az övétől. - Amit én szeretnék, az legyen az én titkom. - néztem rá bájosan, a szempilláim alól.
Meghallottam egy ideges beszélgetést, Stefan apja Giuseppe és az egyik szolga között, valamilyen Damon-t emlegetnek, hogy a napokon belül hazatér. Fantasztikus, újabb csemege érkezik a számomra. Gondolataimtól hamar megváltam, és most újra Stefan-re összpontosítottam, és az elbűvölő szemeire.
- Vezessen még körbe. - nyújtottam újra neki a kezemet, és átkulcsoltam.

- Nos Ms. Katherine kisasszony örülök, hogy teszik. - mosolyodtam el. Egy szép kis kilátó részhez vittem ami tele volt gyönyörű vörös rózsákkal. Nemrég készíttettem csak neki. Reméltem, hogy tetszeni fog neki.
- Önnek csináltattam ezt a szépséget, bár magánál nincs szebb a világon. - feleltem kicsit elégedetten. Boldogan néztem mikor körbejárta és az egyiknél volt egy kis lyuk a rózsák közt és ott átkukucskált. Akkor láttam, hogy ő a világon a legszebb főleg a vörös rózsák közt. Ideje volt, hogy végre válaszoljak előző kérdésére.
- Őszintén szólva még én se tudom, hogy mit fogok magával csinálni. - kacsintottam rá gonosz arckifejezéssel. De azért sokszor járt Damon is a fejemben, hisz nem tudjuk, hogy túl éli e a csatát és viszont látom e szeretetre méltó bátyámat. Mindennap nézem az utat és a leveles ládát hát ha küld üzenetet, hogy mikor tér vissza közénk vagy a legrosszabb, hogy nem is tér vissza, de remélem nem így lesz. Na de vissza térve a mostani lényeghez.
- Ön mit szeretne? Mit szeretne, hogy mit csináljak önnel? - kérdeztem rá kaján mosollyal.

Emily-vel közelebb sétáltunk hozzá, és furcsa módra csak nekem csókolt kezet. Bár élveztem ezt a helyzetet. Pukedliztam egyet, és a legbájosabb mosolyomat vetettem rá.
- Üdvözlöm Önt is, Mr. Salvatore. - néztem biztatóan Emily-re, és valahogy azt sugalltam feléje, hogy most már a dolgok az Én kezembe vannak. Most Stefan Salvatore kinyújtott karjába fontam a sajátomat, és elindultunk, amerre Ő vezetett. Közben ruhám a lábát súrolta. Szép, nagy birtok tárult elénk. A cselédek csak szaladgáltak ide-oda. Az egyik ruhát cipelt, a másik épp veszi fel a rendelést, a harmadik takarít. Itt is megy az élet, nem csak Amerika többi nagyvárosaiba. De most egy ártatlan kislányt kell eljátszanom, amit bevallva, nem elég könnyű, mivel semelyik jelző nem illik rám.
A házból kiértünk a hátsó kertbe. A füvek, a bokrok tökéletesen le voltak vágva. Mindegyik passzolt a másikhoz. És ahogy a nap megsütötte a középen levő kis szökőkutat. - Csodálatos. - mondtam ki azt amit gondoltam. Ámuldoztam, persze egy kicsit rájátszva, mintha még ilyet soha nem láttam volna. Bár a terveim szerint is egy előkelő családból "származok". Egy pár percet elidőztünk ott kettesben. - Nos, Mr.Salvatore. - néztem fel rá. - Mégis milyen tervei vannak velem? - néztem rá mosolyogva, ártatlan szemekkel. Persze nem is sejti, a hátsószándékomat. Alig várom, hogy megkóstolhassam őt, de persze mindennek eljön a maga ideje.

Csendes nyugodt kis városkában éltem, addig míg apám és más emberek nem hallottak a vámpírokról. Engem is meglepett akkor és nem hittem volna, hogy léteznek. Sokszor jártak a gondolataim a vámpírokról, de volt ami sokkal jobban érdekelt. Egy kellemes délutánnak nézhettünk elébe. Igyekezve készülve el, mert egy számomra csodás személlyel találkozhattam. Messziről letehet hallani a lovaskocsi érkezését ezért lesiettem és épp időbe értem le. A lovaskocsi meg áll a ház előtt én meg kiegyenesedve és mosolyogva vártam, hogy végre láthassam. Kinyílt az ajtó először az egyik udvarhölgye szált ki, végül őt is megpillantottam. Mikor közelebb ért megfogtam lágyan az egyik kezét és egy lágy csókot nyomtam rá.
- Ms.Pierce. Üdvözlöm újra a Salvatore birtokon. - mosolyodtam rá. Elengedte az udvarhölgyét és énbelém karolt. Szépen lassan a kertbe sétáltam vele.

- Szóval Katherine Pierce vagyok, egy ártatlan 17 éves kislány, aki elveszítette a szüleit egy tűzben? - biggyesztettem le az ajkamat, majd egy cserfes mosolyra húztam a számat, miközben a szekér ide-oda billent a rossz útminősége miatt. - Igen. - helyeselt Emily, a boszorkányom. Megérintettem a nyakamon lévő medált, amiért neki vagyok örökké hálás, hogy tudok a napfényen járni. A hír azt járja, hogy itt Mystic Fallsban nem sok a természetfeletti, ergo nem tűnök fel Klaus-nak. Már több évezredek óta menekülök tőle, és már belefáradtam ebbe az egészbe. Még meddig fogom bírni? De sebaj ez a kis utam most elfogja terelni a negatív gondolatokat. - Maradj a tervhez, ne szóld el magad! - sziszegtem Emily-re, ő erre nem válaszolt semmit. Néha durván bántam vele, de ezt már az idők alatt megszokhatta tőlem. Pár nap múlva megérkezik a városba Miss Pearl, és a lánya Anna is, akiket már régóta ismerek.
Egyre közeledtünk a birtok felé. Erdőkön mentünk át. Hamarosan elértünk egy hatalmas fehér ház elé.

Már hallottam a kíváncsiskodó hangokat, és az ajtó csapkodásokat. A lovak elvágtáztak a ház elejéig, és a szekeres leszállt, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Felhúztam a szemöldökömet. Egy részem izgult, a másik fele próbálta ezt az érzést elnyomni. - Mehetünk. - fújtam ki a levegőt, és kinyitották előttünk az ajtót, engedve, hogy a napfény beszivárogjon. Lerakott elénk egy ilyen lépcsőfokot, hogy ne essünk el széles ruhánkban. Először Emily szállt ki, majd felvettem a kalapomat, megfogtam a kezét, és kisegített a hintóból. Felemeltem a tekintetemet, és egyből egy fiatal férfival találtam magamat szembe. Rá mosolyogtam, és közben Emily-be belekaroltam.

Mikor a Salvatore testvérek Katherine-nel találkoztak.